„Ki tudja, merre, merre visz a végzet…” – 105 éves a Székely himnusz, a megmaradás imája
„Ki tudja, merre, merre visz a végzet…” – 105 éves a Székely himnusz, a megmaradás imája
(105 éves a Székely Himnusz - 1. rész)
A most 105 éves Székely himnusz kezdő sora – valójában nem kérdez, hanem vallomást tesz: benne van a bizonytalanság, az elindulás kényszere, de az a mély, kimondatlan remény is, hogy a magyar történelem útvesztőiben mindig volt, s mindig van irány, amely nem pusztán évezredes földi, hanem időtlen erkölcsi és lelki rend szerint vezet. Egy küldetését felismerő nemzet ugyanis akkor sem veszít irányt, ha idelenn megfosztják mindattól, ami földi érték: Égre emelt tekintetével visszanyeri azt az Isten felől.
Születését a történelem provokálta, ám írójának kezét bizonyára a Szentlélek vezette. Trianon után járunk, amikornem csupán határokat húztak újra, hanem emberi sorsokat, közösségeket téptek szét: a történelmi világ szövete szakadt szerteszét.
Erdély és Székelyföld számára ez az idő nemcsak politikai veszteséget jelentett, hanem csendes, mindennapi létbizonytalanságot: az otthonosság megingását, a jövő elhomályosulását.
Ám ilyen időkben születnek azok az énekek, amelyek nem ünnepelnek, hanem megtartanak: nem harcra hívnak, hanem imára szólítanak, mert nem földi jelszavak, hanem égi fohászok.
A Székely himnusz is ilyen lelki szükségszerűség volt: válasz arra a kérdésre, hogyan lehet élni akkor is, amikor a történelem elvette a biztos talajt a lábunk alól.
Az örökérvényű fohász szavait Csanády György vetette papírra 1921 januárjában. Nem politikai programot írt, hanem sorsverset, költői imát, amelyben a székelység saját hangján szólal meg Isten előtt: a hűség, a megmaradás és az egymásba kapaszkodás csendes parancsa ez.
Fenséges dallamát Mihalik Kálmán adta hozzá 1922-ben – kinek bár rövid élet adatott a Teremtőtől, ám zenéje időtlenné lett.
Így válhatott a Székely himnusz valódi közösségi imádsággá, amely nemzedékeken átívelve is ugyanazzal az erővel szól. Hosszú évtizedeken át – válságos időket is keresztülzengve, olykor némán – hivatalos rang nélkül, ám erkölcsi és lelki tekintélyével betöltötte küldetését, hogy végül 2009-ben Székelyföld hivatalos himnuszává váljék.
A Székely himnusz 105 év múltán is több mint emlékezés. Élő bizonyítéka annak, hogy ha egy közösség nem felejti el, hogyan kell együtt kérni, együtt remélni, együtt hinni és együtt bízni, akkor az énekelt fohász nem a múltba zár,hanem a történelem terhei ellenére is megtanít egyenes derékkal, emelt fővel embernek és nemzetnek maradni.
Mert ha a Teremtő Isten küldetését felismerő nemzetet meg is fosztják mindattól, amit a földön birtokolt, tekintetét nem vehetik el tőle: égre emelve azt, az Isten felől visszanyeri, ami az ég rendje szerint az övé.
„Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
