A Csillagösvényhez forduló fohász – a Székely Himnusz a Tejút hagyományban (105 éves a Székely Himnusz - 2. rész)

A Csillagösvényhez forduló fohász – a Székely Himnusz a Tejút hagyományban

(105 éves a Székely Himnusz - 2. rész)

Angyal útja, Hadak útja, Seregek útja, Ég útja – mind ugyanarra az égi jelenségre utalnak: a Mönnyég milliárdnyi csillagából egyetlen, ezüstösen derengő fénysávvá összeálló Tejútra. Ez az Ég országútja, az Éjjeli kegyelet útja, az égbolt Fehér árka, az égi országút, Isten barázdája, Jézuskának útja – egy kozmikus csillagösvény, amelyhez ősidők óta hiedelmek, mondák, népdalok és népmesék kapcsolódnak. A Tejút nem pusztán csillagászati jelenség, hanem világértelmező kép: olyan égi rend és irány, amelyet már a költő Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelemben, Arany János a Toldiban, valamint Szenczi Molnár Albert és Pápai Páriz Ferenc világértelmező munkáiban is „megénekelt”. A Hadak útja a székelység egyik legismertebb égi legendája lett, amely a trianoni országvesztés után közvetlen ihletőjévé vált a 105 éves Székely himnusz szövegvilágának is.

„Ki tudja merre, merre visz a végzet
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Segítsd még egyszer győzelemre néped,
Csaba király a csillagösvényen.”

 – zúgja a Székely Himnusz, amely nem nevez meg földi irányt, hanem ösvényt idéz, amelyen a magyarság képzeletében nemzedékek, őrváltások óta isteni erők: angyalok, hősök, tündérek és lelkek járnak, s ahonnan a Hadak Ura Csaba királyfit küldi vissza a székelység megsegítésére Erdélybe, a régi hazába. Mert a Tejút – a Hadak Útja – nem pusztán csillagászati jelenség, hanem szakrális tengely, amely összeköti a földi sorsot az égi renddel, a székely lélek minden rezzenését az ősi hittel.

A magyar nyelv és hagyomány kivételes gazdagsággal őrizte meg éppen ezért a Tejút neveit: Országút az égen, Égiút, Isten útja, Jézus útja, Zarándokok útja, Lelkek útja, Szépasszony vászna, Tündérek járása, Éjszakai szivárvány,Éjjeli kegyelet útja – mind-mind ugyanarra mutatnak: az ég csillogó kárpitja nem üres tér, hanem bejárható, jelentéssel teli ország a lélek számára.

„Vén, mint az országút” – szól a beszédes közmondás, amely nem a poros földi útra, hanem az ősi, égi ösvényre utal, amely már akkor is ott volt, amikor az emberi emlékezet kezdetei születtek.

A székelység bár nem egyetlen névvel ruházta fel ezt az utat, ám minden másnál erősebben őrzi a történelmi tapasztalatot: Hadak Útja, amelyhez a nagy erejű monda is jár: Csaba királyfi története.

A hun–székely legendárium szerint Csaba – Attila fia – vereség és száműzetés után esküt tesz, hogy népét veszedelem idején nem hagyja magára. Háromszor még földi jelek hívják vissza: földrengés, víz zúgása, szélvész. A negyedik alkalommal azonban már égi közvetítő lép közbe: a székelyek járó csillaga viszi fel a hírt az égbe, és a segítség nem a földön, hanem a Tejúton érkezik.

A mondában szereplő „székelyek járócsillaga”, azaz bolyongó bolygója, a lassú, komoly, idő- és emlékezethordozó Szaturnusz, amely nemcsak a látható világ határán, azaz a Naprendszer utolsó szabad szemmel látható planétájaként van jelen az égen, hanem jelzi a székelység történelmi szerepét, a küszöbhelyzetét, határőr-nép státuszát is, amely megtartó, őrző renddel és funkcióval bír.

Egyszóval a népi-mitikus-asztrális székely hagyomány „járó csillagként” azt az égi közvetítőt idézi, amely a monda szerint a földi veszedelem hírét az égi rendbe viszi – s amelyet a sorshordozó Szaturnusszal azonosít az asztrális-hermeneutika.

Ugyanez a rendi gondolkodás jelenik meg a székelység évszázados jelképhasználatában is. A régi székely és erdélyi címerek Napja – gyakran csillagként ábrázolva, a félholddal együtt – nem égitestet jelölt, hanem azt az égi rendhez kötött állapotot, amelyben a közösség jogai, határai és küldetése értelmet nyertek. A Nap-csillag nem világított, hanem őrzött: a rend tengelyére állította a közösséget.

A ma ismert székely zászló nyolcágú csillaga ennek az ősi rendjelnek a modern rögzítése. Nem csillagászati azonosítás, hanem sorsjel: a nyolc szék egységének, az összetartozásnak és a megtartó határőri szerepnek képi megfogalmazása.

Így fonódik egybe a monda „járó csillaga”, a sorshordozó Szaturnusz princípiuma és a zászló Nap-csillaga egyetlen rendi jelentésmezőben: nem alakban, hanem funkcióban. Abban az őrző, közvetítő szerepben, amely a földi veszedelem idején az égi rendhez fordul, s amely a székelységet nem uralkodó, hanem megtartó néppé tette.

A monda megrendítően szép képe: amint a fényes hadak némán vonulnak az égen, lovaik patkója csillagport ver fel, s az ösvény, amelyen jöttek és visszatértek, eltörölhetetlenül megmarad az égbolton. Ez a Hadak Útja, amely nem hódításra, hanem megtartásra vezet. Feladata nem a támadás, nem is földi diadal, hanem védelem, s az égi igazolás: hogy a közösség, amely hű maradt, nincs magára hagyva. Olyan ősi, égi, asztrális, szakrális tapasztalat ez – miszerint a segítség odafentről érkezik – amely mélyen összecseng a Tejút más, keresztény rétegű neveivel is: Jézus útja, Isten barázdája – mind azt fejezik ki, hogy az égi rend nem közömbös az emberi történelem iránt. A népmesék, melyek Szent Pétert, Krisztust vagy angyalokat járatnak ezen az úton, ugyanezt a felismerést hordozzák: az emberi fohászra az Ég válaszol.

A Tejút ezért lehet a Lelkek útja is – hiszen egyazon az úton térnek vissza a hősök, amelyen az elesettek megfáradt lelkei is felemelkednek.

Ebben a kozmikus–szakrális összefüggésben született meg, éppen 105 éve, 1921 januárjában a Székely himnusz. A trianoni országvesztés után, amikor a földi országút megszakadt, s amikor ezredéves határok, jogok, életterek vesztek el, s amikor egyetlen irány maradt csak nyitva, felfelé: az Égi segítők felé.

A Himnusz szövegének szerzője, Csanády György könyörgése – „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” – pontosan ugyanarra az égi tengelyre, az eget a földdel összekötő lelkek útjára, az égi világfára mutat, amelyet a Hadak Útja monda ősidők óta őriz.

A Székely Himnusz ezért nem csupán történelmi ének, hanem asztrális imádság, fohász, amely tudja: amit a földön elvesznek, az nem semmisül meg, csak áthelyeződik az ég rendjébe, s hogy a szűkülő tér nem pusztulás, hanem magasodás, a magvasodás lépcsője. Amikor egy megfosztott közösség rábízza magát a nálánál magasabbrendűre, a fölötte valóra, Istenre, az őshagyomány Tejutón kocsikázó Öregistenére: a Magyarok Istenére.

Százöt év távlatából a Székely himnusz ugyanazon az égi ösvényen áll, mint Csaba királyfi hadainak nyoma. Nem harsányan, nem diadalmasan, hanem – a székely-csillag módján, szaturnuszi módon – kitartóan, sziklaszilárdan, s állhatatosan. Az ég felé forduló fohász sem azt mondja: „győzni fogunk”, hanem azt hogy „megmaradunk”. És éppen ez teszi a Székely Himnusz énekelt imádságát időtlenné.

Mert a Hadak Útja ma is ott fénylik az égen – s aki a lelkével néz rá, az nem csupán csillagokat lát, hanem időtlenre emlékezik.