"Lölkök napja"... - a megkeresztelt ősi ünnep...
"Lölkök napja"...
- a megkeresztelt ősi ünnep...
November 1-2. - Mindenszentek és Halottak napja „magyar módra”...
A dolgok fájdalmasan szép rendje, hogy itt a földi létben, a fénnyel szemben az árnyékot is lássuk...
A fejünk felett Skorpió csillagjegyben haladó áldott Nap, Szent András kalendáriumi hónapjában, régi magyar nevén, az Enyészet havában rideg, pengeéles fényeivel és a hideg hajnalaival birtokba veszi az étert, hogy kérlelhetetlen erővel vonja meg melegségét az Anyaföldtől. Kimért, egyre erőtlenebb sugarai laposan terítik már fényüket a tájra.
Árnyék vetül most mindenre.
Az elmúlás, a halál árnyai ezek, amelyben ember-lelkünk ilyenkor, november elején, egy pillanatra még „rátekint”, s megsiratja mindazt, amelyet az évkör átellenes, Bika időszaka, azaz az Ígéret hava szimbolizál: az életető fény gyönyörét, a természet zsendülését, a rügyfakadást, a virágzás örömét, az életbe, a termékeny jövőbe vetett hit biztonságát, az élet virágillatú, reményt keltő, szépséges tavaszi vibrálását.
Rátekint mindarra, ami meghalt, ami elmúlt...Mert ez a dolgok fájdalmasan szép rendje itt a földi létben, hogy a fénnyel szemben az árnyékot is lássuk.
Mert ahogyan november elején sötét árnyak lengik be tájat, úgy lengi be lelkünket is a földi elmúlás, az átváltozás, „illata” szerte a világban. A földi lét mulandóságának erői kerítik hatalmába az embert, s a hősök, az ősök szelleme lengi be az élők világát...
Ám az igazi, az Örök, a kozmikus Élet nem hal meg, az ragyog. Csak idelenn a földi létben alakul át minden. Ez a nagy Anyatermészetnek a metamorfózisa. Az évkör forgásának, a Nap körös járásának, az Élet körforgásának, a halottainkról való régmúltba visszanyúló, archaikus emlékezésnek a nagy titka. S éppen az Élet és a halál kettőssége az, amely ember számára legnehezebben elfogadható, legfájdalmasabb tétele a Teremtés törvényének...
Ám nem a testi halállal, az elmúlással való szembesüléstől fél igazán az ember. Hanem a Teremtő végtelen erejétől és nagyságától, amelyben törpévé zsugorodik az önmaga elmúlásától, a földi „hatalmának” pusztulásától rettegő, önérdekkel teli, porszemnyi emberi ego...
„Lölkök napja”- a megkeresztelt ősi ünnep...
A természet körforgásának, kiiktathatatlan természeti törvényét vette alapul 835-ben a bölcs naptárkészítő is, ki „megkeresztelte” ezt az emberi lélek mélyéről kitörölhetetlen természeti jelenséget, s az ahhoz kapcsolódó ősi, természeti ünnepet, hogy azt a keresztény naptár részévé tegye.
Mert a bölcs naptárszerkesztők tudták, hogy a nagy Anyatermészet erőit és törvényeit senki sem tudja legyőzni, még az ember sem... Jobb azokat keresztény-módra, „békejobbot” nyújtva megszelídíteni...
Így fejlődött hosszú évszázadok alatt népszokássá a „Lölkök napján”, a „halottak estéjén”, a túlvilágon létezők lelki üdvéért és emlékért szóló harangszó, a „halott etetés”, azaz a koporsókra rakott „Isten lepénye” és „halottak kalácsa”, vagy az életet, a boldogságot, a termékenységet szimbolizáló virágba és gyertyafénybe borított sírkertek máig élő szokása.
„Az örök világosság fényeskedjék rajtuk...”
A Szentírás szerint, ahogy Jézus mondja: „...aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. „Mert „aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog”. (János 11.20-27)”
Így vált az ősi archaikus halottkultusz keresztény ünnepévé a november 1. a Mindenszentek egyházi ünnepe, amelyben az élő és a meghalt keresztény hívek egy közösséget alkotnak az Úr színe előtt.
S ezzel vált Mindenszentek ünnepe az élők számára a „Küzdő Egyház”, a meghalt, de még tisztítótűzben szenvedő lelkek számára a „Szenvedő Egyház”, s a már üdvözültek számára a „Diadalmas Egyház” közös ünnepévé.
Ebből nőtt ki november 2. Halottak napja, amelynek ünnepén a hívő ember hosszú évszázadok óta gyújt gyertyát a meghalt szerettei lelki üdvéért, hogy „az örök világosság fényeskedjék rajtuk”...
