Ahol „a világ tengelye forog”... – a nyári napforduló kozmológikus és keresztény hagyománya
Ahol „a világ tengelye forog”... – a nyári napforduló kozmológikus és keresztény hagyománya
(2025. június 21.-24.)
A szakrális évet négyrét osztó, arra keresztet rajzoló napfordulók nem csupán csillagászati határok, hanem a kozmikus idő, s az emberi élet ritmikus szívverései, s egyben a keresztény naptár piros betűs napjai. Olyan szent pillanatok, amikor a világosság és a sötétség tánca fordulóponthoz ér, s amelynek természetes ritmusa előtt az emberiség ősidők óta meghajol, mert harmadnapra - rendre - valami szent „történik” a keresztény naptárban... Jelen esetben a nyári napfordulatot harmadnapra követő, Keresztelő Szent János-napi hagyományban.
Az idén június 21-re eső napforduló – különösen a mi éghajlatunkon – nemcsak a Fényes órák számának évköri delelőjéhez igazodó virágba boruló természet ideje, hanem a belső világosság kiteljesedésének emberi lehetősége is egyben. Az északi Féltekén, a Nap ekkor éri el az évkörben égi útjának csúcsát, az „évkör tetején” delel, s az égi nagy vadász, Nimród-Orion vállán ragyogó Betelgeuse állócsillagával, valamint a Föld forgástengelyének meghosszabbításában álló Sarkcsillaggal is egy vonalba kerül. Azaz a „Kozmosz Köldökeként”, „a Kormányzó Csillagként”, az Ég Nagy és Tisztességes Uraként nevezett Polarissal egy vonalban áll, amely körül „forog a világ”...
Az útbaigazító...
A nyári napforduló a szakrális idő pillanata – a létezés fényes, tér-idő kereszteződése –, különös jelentőséggel bír ezredévek óta az arra nyitott ember lelkében. Az évkör „legfényesebb” napján az Anyatermészet asztrális és szakrális idejében, a Földi létet biztosító Fény a kiteljesedésével végső diadalt arat a sötétség felett, hogy e pontról visszafordulva, napról napra vesztve erejéből, elinduljon a „visszaszámlálás”...
A Nap, ilyenkor Ikrek havának a végén haladva egy vonalba kerül az „égi iránytűvel”, a Polaris–Sarkcsillaggal, a „Menny kapujával”, amely alatt a teremtett világot tisztelő ember is megáll egy múló pillanatra.
A Sarkcsillag – más néven az „Aranykaró” – évezredek óta mutat irányt, s útbaigazításával segíti a pásztorokat, a vándorokat, s a hajósokat egyaránt. Az ember szellemi fejlődésének otthont adó Anyaföldről nézve a Kismedve, vagyis a Kisgöncöl rúdjának utolsó csillaga körül köröznek az északi égbolt csillagai, az égabrosz misztikus csillagképei. Ezért kapta az Égbolt legfontosabb csillaga a Poláris az „Ég cöveke”, az „Égbolt köldöke”, a „Világ sarokköve” elnevezést, melynek fénylő pontját még Szűz Máriával is kapcsolatba hozza a csillagmítoszi hagyomány. Ez a kozmikus tengely az arra szomjazó lelkeket szellemi értelemben is útbaigazítja: s az embernek – ki igazodik hozzá –, belső világa is „rendeződik”...
Égi és földi találkahelyen...
Nyárelő havában, az Ikrek naptári időszakának végén "járó" nyári napforduló idején, a csillagmítoszi hagyomány szerinti Életadó, mindenre rávilágító, így mindent tudati megvilágításba áldott Nap ezekben napokban jár az Orion csillagai fölött, s a “Nagy vadász vállával” a Betelgeuse állócsillagával egy égi vonalba kerülve éri el fényes erejének csúcspontját.
Ő a magyar csillagmítoszi hagyomány Nimródja, az égi Ikrek, s a földi mondai hagyomány Hunor és Magor testvérpárjának az atyja, ki egyszerre uralja az Égi Egyenlítő, az Ekvátor képzeletbeli körét, vagyis a Föld egyenlítőjének az Éggömbön való vetületét: az Ekvátor égi köre által kettévágott „alsó és felső világokat”, az északi és a déli félgömböt, szimbolikusan pedig a látható, földi, anyagi lét és a „láthatatlan”, szellemi világ közötti harmonikus egyensúlyt.
A nyári napfordulat különleges naptári, asztrális, és mitikus időpontjában ugyanis „égi-földi találkahelyen” járunk... Ekkor találkozik össze ugyanis a Tejút – a hagyomány szerinti lelkek útja –, a Napút – vagyis az ember földi idejének éves, naptári „útja” –, valamint az Égi Egyenlítő (Ekvátor) a Föld egyenlítősíkjának az éggömbbel alkotott metszésvonala. Nimród-Orion csillagképe pedig éppen itt, ezen az ”égi-s földi utak találkahelyén” kezével a “Lelkek útjához”, a Tejúthoz érve, az asztrálmítoszi hagyomány szerint az isteni minőségbe emeli az oda igyekvő emberi lelket, míg lábával – amely a lépés, az ugrás szimbóluma –, belelép az égbolt misztikus folyójába, az itt eredő Eridanusba…
Ezen a kiemelt fontosságú „találkahelyen”, ered ugyanis az Égbolt misztikus folyója, „az Élet folyama”, a görög mitológia által „égre rajzolt” Eridanus is, amely mitikus hagyomány szerint az arra méltó lelket: az önmaga sorsát magasabb dimenzióba emelni kívánó embert, a „belső úton járásra”, az önvaló megértése általi megvilágosodásra sarkallja, hogy az út végén, a hamvaiból feltámadó Főnix csillagkép szimbolikája által, a Fénybe jutás irányába terelje az újjászületésre, feltámadásra váró lelkeket…
Az évkör legfényesebb pillanatának, a nyári napfordulónak a “Fény-Kapuja” nem véletlenül ihleti ősidők óta szellemi gondolkodásra, meditációra, virrasztásra, kultikus tűz-szertartásra, tűzugrásra, parázson járásra, valamint a Nap tüzétől megtelő gyógynövények szedésére, virágok megáldására, s bajelhárító koszorúk fonására, s azaz a jószágok, istállók, házoromzatok felvirágozására az embert, ki - hite szerint e rítus által - nemcsak a természet rendjéhez igazította magát ősidők óta, hanem saját belső napját – isteni magját – is átsegíteti e kozmikus fordulóponton.
Jánostól–Jézusig, avagy napfordulattól-napfordulatig haladó, életadó fény „játéka”...
A nyári napforduló harmadnapján, június 24-én – ahogyan Jézus fogalmazza –, az „Égő és Világító lámpást”, azaz Keresztelő Szent János napját ünnepli a keresztény világ.
Az Írás szerint János hat hónappal előzte meg világra jöttével a Megváltót. Ezért míg a „Világ világosságát”, azaz Jézust az év legsötétebb napját, a téli napfordulót követő december 24-én ünnepli a keresztény naptár, addig az „Úr előtt járó” születését, a „Világ lámpását”, Keresztelő János születése napját, vele átellenesen a szakrális évben, a nyári napfordulatot, azaz a legfényesebb naptári napot követő harmadnapon ünnepli a világegyház.
Így vált Jézus születésnapjával, a sötétségbe világosságot hozó Jézus születésnapjával szemközt, a fény kiteljesedését követő harmadnapon Jézus eljövetelét hirdető Keresztelő Jánosnak a naptári ünnepévé.
"...Neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell." – mondja Jézusról és magáról János az Evangéliumban. E többrétegű szimbolikus mondat azonban az évkör kozmikus szabályrendszerét is hirdeti a keresztény naptárban. Hiszen a keresztény kozmológia, s az ég járását, s az idő fordulását még értő, egykori bölcs naptárkészítők az évkör két felét – a növekvő és a csökkenő fény okán – két félévre osztották.
Ezzel a Jézustól Jánosig tartó, azaz december 21-24-től június 21-24-ig tartó, növekvő fény fél éves időszakát a fényes Nap félévének szentelték, míg a nyári napfordulótól a téli napfordulóig tartó, vagyis János naptól Karácsonyig tartó időszakot, a hanyatló Nap, azaz a fény befelé fordulásának és a sötétség növekedésének az időszakát, a Hold félévére „keresztelték”.
E természeti jelenség okán mondja a kozmológia szimbólumrendszerét használó keresztény hagyomány, s maga az Írás is, hogy „míg Keresztelő Szent János vízzel keresztelt (a víz, mint Hold szimbólum), addig Jézus tűzzel fog keresztelni” (a tűz, mint Nap szimbólum).
Így válik a fény törvénye szerint Keresztelő János, a "tüzes" Nap előtt, azaz Jézus előtt járó, „hanyatló Nap”, vagyis a "vizes Hold” szimbólumává: ezáltal pedig a vízzel keresztelés hagyományának "megalapítójává".
A szimbólumok ezen ősi tanát alapul véve a világosság sötétség fölött aratott győzelmét hirdetve mondja az Írás is Jánosról – ki június 24-én, tehát az évkör befelé forduló időszakában hirdeti a világosság eljövetelét –, hogy "Nem ő (azaz János) vala a világosság, hanem csak jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról”!
Így válik teljessé Keresztelő Szent János a kereszténységben betöltött szerepe, ki azért jött, hogy utolsó prófétaként Jézusról, az Igazság Napjáról, a Világ Világosságáról prófétáljon.
A nyári napforduló e páratlan időkapujában az emberi lélek – ha figyelmes – átélheti a belső fordulatot, s elindulhat az önvaló felé vezető úton. A modern világ, amely már kevéssé ért e rítusok, szimbólumok, a naptári rend, vagyis az antik és a keresztény kozmológia nyelvén, talán épp most – e kihívásokkal teli, lelki, szellemi és mentális zavarodottsággal telítődött, erkölcsi és emberi méltóságát elveszteni látszó korszakban – kellene, hogy visszatérjen a jóra, szépre, s igazra teremtett világhoz: a valódi igazodáshoz, az igazuláshoz.
