A Fény titkos küszöbén - a belső látás 12 napja (December 13.- Luca napja)
A Fény titkos küszöbén - a belső látás 12 napja
December 13.- Luca napja
Luca napja, évköri küszöb, amikor a szem már keveset lát, de a belső látás megtanul figyelni.Luca napján nem a tettek hangosak, hanem a jelek. Aki ilyenkor visszahúzódva figyel, nem a sötétségtől fél, hanem a közelgő világosságra készül.Tizenkét sötétlő napon át...
Luca napja nem pusztán egy jeles dátum a naptár peremén, hanem az év egyik legsűrűbb és legrejtettebb küszöbpontja. December 13-án a sötétség még uralkodónak látszik, a nappalok tovább rövidülnek, ám a régi idők embere tudta: itt már nem a növekedés, hanem a betelés történik. Luca napja ezért a felismerés ideje. Ami most történik, az nem kívül, hanem belül dől el. Bűvös hatalma van e napnak: önvizsgálat, befelé fordulás, a jövő tervezésének a mágikus, 12 napos ideje. Ami ezen a napon elindul, az nem a külső világban, hanem a lélek mélyén megy végbe. Luca napja ezért a belső fény, a belső látás próbája, a sötétből teremtő erő fénypróbája. A régiek szerint e 12 napig tartó időszak, lelki gyakorlat: a Fény Fiú születése előtti belső fény megszületésének az ideje.
Szent Luca neve a „Lux”, azaz a világosság szavából ered, s ünnepe nem véletlenül került a téli napforduló közelébe. A középkor Európája a Julián-naptár rendje szerint mérte az időt – amely évi csekély pontatlanságát évszázadok alatt mintegy 10 napnyi eltolódássá halmozott fel –, s így az évről évre alig érzékelhetően de eltért a Nap valódi járásától. Ez a csekély eltérés évszázadok alatt összeadódott, s az idő lassan elcsúszott: a téli napforduló fokozatosan december 21. környékéről december 13–14. tájára tolódott. Amikor a Luca-napi hagyományok megszilárdultak, a leghosszabb éjszaka valóban Luca napjára esett.
Ám a 16. századi Gergely-naptár - amely tíz nap kiigazításával helyreállította a csillagászati rendet -, a hagyomány nem mozdult.
A népi és liturgikus emlékezet azonban nem a dátumot őrizte meg, hanem az időminőséget: itt a sötétség betelik, s a fordulat rendje már jelen van.
Szent Luca vakságának motívuma e küszöbön nyeri el igazi értelmét. A szent, aki elveszíti szeme világát, a belső látás tanújává válik. Ott áll az év legsötétebb napjaiban, amikor a szem már keveset lát, de a lélek, a belső látás tanul meg igazán figyelni. A Nap kozmikus visszahúzódása és Luca sorsa ugyanarra tanít: amikor a külső fény elhalványul, akkor nyílik meg az igazi világosság. E napon válik szét a látható és a láthatatlan rend. Ami hamis, lehull, ami igaz, megérik.
A Luca-szék lassú 12 napig tartó, 12 fából való elkészítése, a tilalmak, a csend és az önfegyelem gyakorlatai mind ugyanarra intenek: ne siess, láss!
A fény bár még fogyatkozik, de a sötétség már nem terjed; betelik. Luca napja ezért a felismerés ideje. Amit most meglát az ember, az később sorssá válik. Tizenkét mágikus , 12 napos lelki gyakorlat a Fény Fiú, karácsonyi megszületése előtt.
De e napon kerül a földbe a Luca-búza magja is. A száraz – Jézus arcot formázó - a régi hagyomány szerint Életnek nevezett búzaszem - az Anyaföld sötét mélyére, Földanya „méhébe” hull, láthatatlanul, némán, mégis reménnyel telve. A búza a keresztény hagyományban az a Fény-mag, amely előbb elhal, hogy Életet adjon. Így válik a belőle készült Élet kenyere, az előbb meghaló, majd feltámadó, Életet adó Krisztus jelképévé.
S így válik a legfényesebb nyári hónapban, Sarlós Boldogasszony napján aratott , ám most , a fénytelen Luca napján elvetett, ám végül a Fény születésére, Karácsonyra a földi alól, kibúvó, friss, zöld hajtás tanúsátevőve: hogy a Fény nem kívülről tör ránk, hanem belülről sarjad.
A csízió bölcsessége szerint Luca napján nem a tettek hangosak, hanem a jelek. Aki ilyenkor visszahúzódva figyel, nem a sötétségtől fél, hanem a közelgő világosságra készül. Mert a fény útja nem az égen kezdődik: előbb tudattá válik az ember szívében, és csak azután fordul meg az égi rendben.
