AZ IDŐK SZAVA, AVAGY A KORSZELLEM „MŰVE”…

(1. rész – Bevezető)

Az Idő beszél – csak érteni kell a nyelvét! Mert nem a történelem ismétli önmagát, hanem a bolygók járnak ugyanúgy az égen... Ezért ha valaki azonosságot vél felfedezni bizonyos nemzetrontó történelmi korok és a jelenkor között, az nem a véletlen műve, hanem az égi jelek ciklikus ismétlődésének jelenkorra aktualizált következménye. Ha pedig valami olyasmivel találkozik, amely mind ez idáig ismeretlen jelenség volt az emberi tudat számára, az a korszellem „műve”, hiszen az emberiség 2020-ban egy új „próbaidőbe”, egy 200 éves Vízöntő-történelmi ciklusba lépett, amelyre figyelemfelkeltésül jómagam a Csízió blogot is elindítottam.

Az elmúlt évek jócskán bebizonyították azt, amiről 2019 és 2020 fordulóján – a Csízió Blog legelső cikkeiben – írtam:

„Olyan KORSZAKKAPUBA érkezett az emberiség, amelynek spirituális megértése nélkül a harmonikustól messze távol eső mindennapjaink problémáinak sorát sem megérteni, sem kiküszöbölni, sem kijavítani nem lehet!”

Ezért amikor azt írtam, hogy
„...csak bizonyos történelmi korszakonként van akkora akadálya az életet éltető elvek végrehajtásának, mint ma. Csak bizonyos időközönként akkora a gonosz, ördögi szándék, mint ma, s csak a legfontosabb időkben volt annyi hamis,álszent, köpönyegbe bújt „próféta”, mint ma. Mindezek okán kimondható, hogy ritkán volt annyi megtévesztett ember, mint ma.”
– úgy tűnik, igazat írtam, mert az a tudathasadás és a lelkiismereti hiány – amely nap mint nap valóságként ábrázolja álságos arcát – a korszellem „műve”...

Több hónapnyi mély szellemi munkával, az Ég, a történelem, a kereszténység, a magyarságtudat, a művészettörténet és a teológia meghökkentő asztrális és szakrális összefüggéseinek feltárásával, egyszóval az idén 255 éves, prófétáló oklándi unitárius templom kazettás mennyezetének rejtett időkódjával – azaz legújabb könyvem, A kozmikus rend festett képemegírásával, kiadásának gondozásával és az erdélyi kazettás mennyezetekről szóló konferencia keretében, ünnepélyes körülmények között történő bemutatásával – telt fél esztendőnyi aktív „hallgatás” után újra a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó témákkal jelentkezem a Csízión...

Visszatérek Magyarország csillagzatához, a nemzettudat állapotáról, a nemzeti küldetésről és az aktuális eseményekről szóló Csízió-jegyzeteimhez.

Mert az Idő – áprilisban – nem hallgatott...
Az Idő beszélt, csak meg kellett volna érteni a nyelvét!

Ezt a mondatot választhatnám akár újrainduló sorozatom mottójául is, hiszen 2020 óta, az általam Korszakkapunak nevezett, a Chronocratorok, azaz a Szaturnusz és a Jupiter „történelemcsináló”, idő- és sorskijelölő planétáinak 2020-as együttállásával létrejövő, új 200 éves korszakot elindító történelmi fordulóponttól, s egyben a Csízió blog indulásától kezdve rendre arról írok, hogy Magyarország csillagzata milyen történelmi és szellemi sorspróbákat jelez, milyen küldetést, s milyen veszélyeket rejt magában a nemzet kollektív tudatának elhomályosulása.

Ám mit is jelent valójában a cím: A korszellem „műve”? S milyen összefüggésben áll az Idők szavával, az égi ciklusokkal, a történelem ismétlődő sorspróbáival és az ember szabad akaratával?

Az általam képviselt ASZTRÁLIS HERMENEUTIKA értelmezésében az égi ciklusok és a korszellem egymással párhuzamosan, egymásra vetülve – a magunk mögött hagyott történelemben is tisztán nyomon követhető módon – nyilvánulnak meg mind az emberiség, mind a magyarság történelmében. Ám ez korántsem jelenti azt, hogy a történelem eleve elrendelt, megváltoztathatatlan végzet volna!

Mert nem a történelem ismétli önmagát, hanem az Idő állítja újra és újra hasonló sorspróbák elé az embert és a nemzetet.

A planéták visszatérő ciklusai, az égi jelek ismétlődése ugyanis nem kényszerítik az embert ugyanazoknak a hibáknak az elkövetésére. Még akkor sem, ha olybá tűnik, hogy az egyes ember s a nemzet ugyanazokat a hibákat véti is el... Az ember szabad akarata, tiszta tudatossága, erkölcsi ítélőképessége és lelkiismereti állapota, valamint történelmi emlékezete dönti el, hogy felismeri-e a visszatérő mintázatokat, megérti-e az Idők szavát, vagy ismét elköveti mindazokat a bűnöket, hibákat, amelyeket elődei egyszer már elkövettek, s irtózatos áldozatokkal fizettek is értük.

A történelem tragédiája tehát nem az, ha az égi ciklusokkal a sorspróbák is visszatérnek, hanem az, ha az ember, elveszítve történelmi emlékezetét, így újra meg újra ugyanazokat a hibákat követi el.

Ezért különösen fontos a korszellem, valamint a népszellem és a nemzettudat egymáshoz való viszonya. Mert míg a korszellem az adott történelmi korszak sajátos szellemi természetét, kihívásait és próbatételeit hordozza, addig a népszellem a nemzet történelmileg kialakult szellemi karakterét, a nemzettudat pedig azt a történelmi önismeretet és közösségi tudatosságot jelenti, amelynek révén a nemzet felismerheti saját küldetését, múltjának tanulságait és jelenének veszélyeit egy adott korban...

Ám mi történik akkor, ha az egymást követő nemzedékek már nem ismerik saját nemzetük történelmét, annak archetipikus szereplőit? Ha a történelmi emlékezet megszakad, ha a nemzettudat elhomályosul, vagy az árulókból hőst csinálva eltorzítja az emlékezetet, legutóbb éppen 1956 hetvenedik évfordulója kapcsán? Azaz mi történik, ha a népszellem megtagadott, elfeledett vagy meghamisított örökséggé válik?

Akkor az újabb és újabb nemzedékek már nem képesek felismerni azokat a történelmi analógiákat, amelyek egykor nemzetük pusztulásához, meghasonlásához vagy szabadságának elvesztéséhez vezettek. Így nem ismerik fel a visszatérő veszélyeket sem, mert nem tudják, mihez hasonlítsák őket.

A nemzet pedig, amely elveszíti történelmi emlékezetét, nemcsak a múltját veszíti el, hanem a jövője feletti tudatos rendelkezés képességét sodorja veszélybe.

S éppen ez az a végzetes tudati állapot, amelyet korunk eddig nem ismert, újfajta, korszakos befolyásolási rendszerei tisztán felismerhető módon kihasználnak.

Ma a nemzettudat elleni támadás nem pusztán identitáskérdés, hanem a történelmi önvédelem képességének, a társadalom immunrendszerének is a meggyengítése.

A korszellem ugyanakkor nem maga az ellenerő, hanem az adott történelmi korszak sajátos szellemi feltételrendszere, amelynek – ma, az új világkorszak hajnalán még nem is teljesen ismert – eszközrendszerét és annak lehetőségeit az ellenerő támadásra, a nemzettudat ostromára használja.

A nagy kérdés, hogy a korszellem ugyanezen sajátos feltételrendszerét, újfajta eszközrendszerét a nemzet miért nem volt képes saját további gyarapodására használni?

A választ erre a kínzó kérdésre, az áprilisban elszalasztott történelmi lehetőségre, az akkor még kikerülhető társadalmi mélyrepülésre – amelynek nap mint nap szemtanúi vagyunk, s leszünk – olvasatom szerint a magyar néplélek karaktere, a megbántott, meggyötört lelkülete, valamint a nemzettudat állapota adja.

S hogy miként kapcsolódik mindez Magyarország csillagzatához? Jelenlegi történelmi sorspróbáihoz, az új Vízöntő-korszak szellemi természetéhez és az emberi tudat ellen indított újfajta hadviseléshez, azt az előttünk álló esszékben a történelmi, asztrális és szellemtörténeti összefüggések feltárásával igyekszem bemutatni.

A Csízió régi, hűséges Olvasói jól tudják, ezen a Blogon a figyelmeztetések (áprilisban is) elhangzottak. A pozitív és a negatív jelek ott álltak felettünk. Ám mégis… Valami történt a kollektív tudattal, s az bódultságában a bukás felé vezető utat választotta.

S bár sokan sokféleképpen keresik a magyarázatokat, a szimbólumok, archék és asztrális jelek világából jövő gondolkodásommal én a látszólag eltérő jelenségek párhuzamosságának feltárásával igyekszem választ találni az önsorsrontó kérdésekre.

Mert egy olyan összeroppanás, meghasonlás, tudati önrombolás, egy olyan „rákos daganat” áll ezekben az októberi napokban is felettünk (Magyarország új szolár-, azaz egyéves – 2026. október 23-tól 2027. október 23-ig tartó – úgynevezett szolár évében, hazánk radix Napjának és a tranzit Plútónak a kvadrátja által), amely nem a nemzeti újjászületést, a felfelé transzformálódást, hanem az önpusztító tudati alámerülést hozta el áprilisban, s amelynekvalóságos jeleit és romboló következményeit a magyar társadalom jelentős része még ma sem képes felismerni.

Mert ami elveszett, az a társadalom „immunrendszere”: a szellemi, erkölcsi, lelki védekezőképessége gyengült meg, s annak felélesztése óriási erőfeszítések, áldozathozatal és próbatételek elé állítja a nemzetet s az egész társadalmat, azaz Magyarországot.

Mert:

nem az a legnagyobb baj, hogy Magyarország olyan történelmi fordulóponthoz érkezett (Mo. radix Napja kvadrátban a Plútóval és nagytanító fényszögben az Uránusszal), amelyen súlyos politikai, gazdasági és nemzeti érdekek ütköznek a nemzetközi, globális érdekekkel... Ilyen sokszor előfordult már a magyar történelemben. Mondhatni, geopolitikai helyzetünkből – azaz földrajzi adottságainkból, s nem utolsósorban szakrális nemzeti sorsfeladatunkból – fakadóan rendre ez fordul elő a magyar történelemben...

S nem is az a legnagyobb baj, hogy nemzetrontó (amint 2020-ban már írtam, modern kori, gyarmatosító, globális) erők házon, azaz hazán belüli talpasai, belopva magukat a nemzet tudatalattijába, elfoglalták az országot, s fizikailag, anyagi értelemben épp megfojtják, kizsigerelik, eladósítják, s rabszolgasorba taszítják a magyar társadalmat.Hiszen ilyenből bőven kijutott már a magyarságnak az elmúlt ezer esztendőben, s a nemzet, bár irdatlan erővel, olykor vérrel, szenvedéssel és irtózatos áldozatokkal fizetett érte, ám újra meg újra képes volt talpra állni.

Sőt, még nem is az a félelmetes baj, hogy a társadalom jelentős része önként és diadalittasan hajtotta fejét a „történelmi változás” gyilkos pallosa alá – ami viszont soha elő nem fordult még a történelemben: hogy önszántából, mondhatni, demokratikusan választotta az ország a saját térdre kényszerítését...

Hanem az a legelszomorítóbb baj, hogy a társadalom egy jelentős része még mindig nem érti, mit cselekedett.

Nem érti, mi történik vele, s nem érti, hogy cselekedetének, döntésének következménye, az önsorsrontás, az önpusztítás klinikai képe: azaz áprilisi „demokratikus” döntéshozatala megfojtja őt magát is.

Egyszóval nem érti, mert továbbra sem ismeri fel a jeleket.

Nem látja a történések mögött meghúzódó történelmi analógiákat, a globális és nemzeti összefüggéseket, a történelemben jól nyomon követhető, s a maival azonosságba állítható asztrális analógiákat, azaz a történelmi párhuzamosságokat. Nem érzékeli, hogy a nemzet sorsát érintő áprilisi döntése messze túlmutat a napi politikán.

Ám ami talán a legmegrendítőbb baj: sokan még mindig azt hiszik, hogy szabad akaratukból, saját józan ítélőképességükre támaszkodva döntöttek a saját gyilkosaik mellett, miközben gondolkodásukra egy mindeddig ismeretlen, újfajta, rendkívül hatékony befolyásolási rendszer gyakorolt hatást egy új hadszíntéren: az éterben, abban a „térben”, amelynek 200 éves történelmi ciklusa a 2020-as korszakkapuban indult el...

Ez a mind ez idáig ismeretlen fegyver pedig a virtuális térben, az éterben keringő illúzió és az információ egyvelege, amelynek hadszíntere maga az emberi tudat s a nemzettudat, amely továbbra is ostrom alatt áll...

A szabad akarat önmagában ugyanis nem biztosítja a jó döntést. Ahhoz az „új hangnem” felismerése által, megkülönböztetőképességre, történelmi önismeretre és nem utolsó sorban lelkiismeretre volna szükség.

S éppen ezért válik korunk egyik legsúlyosabb sorskérdésévé, hogy az ember képes-e megkülönböztetni az információt az igazságtól, a látszatot a valóságtól, a történelmi szükségszerűséget a tudatosan előidézett megtévesztéstől.

Egyszóval, képesek vagyunk-e megérteni a az idő nyelvét, s a korszellem új „művét”...

Mert igazul szólnak a Szentírás szavai: „Nézvén nem látnak, és hallván nem hallanak, sem nem értenek…” (Máté 13,13)

Folytatás következik...